Malkiel Erhard

Családom és előtörténetem
Nem éppen egy pénzes környékről származom, de szüleim mindent megtettek és megtesznek értem, és a körülményekhez képest hálás vagyok, hogy ilyen klassz életem van. Horvátországból származom, a sziklás-olajfás-dimbes-dombos szigetek és a félbehagyott házak hazájából. Édesapám, aki vérfarkas és felnőttségének első éveit egy bizonyos szövetség oldalán harcolva töltötte, nulla szakképzettséggel és otthonnal, tehát bármiféle támogatás vagy alap nélkül kezdte megteremteni mindazt, amink van. Eleinte alkalmi munkákból élt, mondhatni napról napra, majd egyszer csak azt a hírt kapta, hogy az apja meghalt, és egy nem is olyan rossz összeget örökölt. Egy lepusztult, szokás szerint félkész családi házat vásárolt egy nagy telekkel a tengerparton, és elsajátította a környéken termeszthető kultúrnövények termelését. Így aztán hamarosan fügebokrok és olajbogyó-fák lepték el a ház környékét, amiből fokozatosan tudott egy kis bevételre szert tenni. A pénzt jól átgondoltan visszaforgatta, és üvegházakat épített, amiben aztán citromfácskákat és más, trópusi klímát igénylő növényeket kezdett nevelni. Ez az arrafelé tévedő turisták szempontjából jó fogás volt, gyors ütemben fogytak a palánták és facsemeték. Ezután hamarosan készen állt arra, hogy édesanyámat feleségül vegye, és én már egy megszépült, kibővített és felújított házba születtem, mellette a takaros kis üvegházakkal.
Kiegészítő keresetként még egy egészen mókás tevékenységet is bevezettünk az életünkbe: dalmatákat kezdtünk tenyészteni. Mint a kevés horvát kutyafajták egyike,  a fajtatiszta kölyköket jól megfizették.
Mind nekem, mind Apának hatalmas vágyálma volt, hogy lehessen egyszer egy vitorlása. Pár évvel ezelőtt talán hihetetlennek tűnt volna, de bizony ezt is elértük. Érintetlen, senki által nem használt partszakasz terült el előttünk, így kis munkával príma kikötőhelyet alakítottunk ki neki, és megkezdődtek életem legkedvesebb élményei: a végeláthatatlan kékségben vitorlázni akár fél napokon át, mi ketten.
Jól kiismertem a sport fortélyait és makacsul állítom, hogy egyszer szeretnék vitorlásoktató lenni, másoknak is átadni a lehetőséget, hogy elsajátítsák a vitorlázás bonyolultnak tűnő, ám valójában ösztönné egyszerűsíthető technikáit.


Kedvenceim, hobbijaim, barátaim:
Mint kiderült az előtörténetemből, a vitorlázás a véremben van, de emellett a zenélésnek is hódolok. A sok reménytelenül forró nyári délutánon, a szobába húzódva fokozatosan tanultam meg bánni a basszusgitárral, majd külön zenetanár is segített elsajátítani a használatát, ugyanakkor az énekhangomat is csiszoltuk, és legnagyobb örömömre és büszkeségemre össze tudtam állítani egy rockegyüttest harmadéves koromban az Ilvermornyban. Bandánk a Fogszakkör névre hallgat, a frontember én volték, énekkel és gitárral. Basszusgitáron Felix nyomja, billentyűsünk Bobby, a dobosunk pedig Roger. Gyakran dolgozzuk fel a mágikus vagy a mugli világ rockszámait, de olykor összedugjuk a fejünket, hogy valami eredetit is alkossunk, általában sikerrel.
Szerelmem Ruby Hunter, akivel negyedik év vége óta járok.

Kinézet:
Bár rokonaink gyakorlatilag nincsenek, Anyu állítja, hogy kiköpött apukám vagyok. A maroknyi régi fotó róla ezt valóban igazolja, az arcformánk és az alkatunk kísértetiesen hasonlít. Hajam általában hosszabb, mint más fiúké, a testfelépítésem pedig magas,nyurga. A sok vitorlázástól valamennyire megizmosodtam, főleg karra, és nyár elejétől késő őszig elég barna a bőröm, ám télen valami megmagyarázhatatlan okból hullafehérre is képes vagyok visszakopni. Szemeim a kék egy furcsa, sötét árnyalatát kapták a természettől.

Jellemem, speciális képességeim:
Mindkét oldalról vérfarkas-géneket örököltem, így nem volt kérdéses, hogy én is az leszek. Ez a hétköznapokban szerencsére nem okoz túl sok hátrányt, és a nehéz napokon is, hála a megértő és támogató maroknyi barátomnak, semmitől sem kell tartanom. Az Ilvermorny, demokratikus és elfogadó iskola lévén, jó rendszert dolgozott ki annak érdekében, hogy a vérfarkas növendékek diszkréten végigszenvedhessék a teliholdas éjszakákat mások zavarása nélkül. Nagyon sokunknak sikerült teljesen titokban tartani ezt a tényt magukról, ám rólam, köszönhetően egy első év-beli durva összeveszésemnek, a vitapartnerem és egyben ex-haverom gondosan szétkürtölte ezt az egész iskolának. Kinézetem elég jellegzetes, valamint a banda általi nyilvánosság miatt is az emberek hajlamosak kissé félni tőlem, főleg a kisebbek, és idegenkedve elkerülnek. Esetleg a zenénk miatt is előfordulhat, hogy durvának és vadnak gondolnak, pedig a valóság épp az ellentéte. Érzékeny és megértő vagyok, igénylem a hozzám közel állóktól a szeretetet és az őszinte odafigyelést, és cserébe én is ugyanezt nyújtom. Kevés, de annál szorosabb barátságot sikerült kiépítenem, ugyanakkor egy-két ellenséget sikerült szereznem. Szívesen meghallgatom mások személyes problémáit, amiket mindig titokban tartok és legjobb tudásom szerint próbálok segíteni.
Talán jobb is, hogy kívülről egy ilyen burok alakult ki körülöttem, már megszoktam, néha pedig határozottan hasznos. Nem igénylem, hogy körülugráljanak az együttes miatt, csak kényelmetlenséget okozna. Inkább egyfajta távolságtartó tisztetetet vívtunk ki a tagokkal, és lehet, hogy elérhetetlennek tartanak minket, főleg engem. Pedig valójában nem vagyok az, csak normális legyen, aki jobban megismerkedne velem…


Kifejtett részlet:
-Boby! -üvöltöttem túl a vitorlásnak csapódó hullámok zaját.
-Mi az, Malk? -hallottam valahonnét alulról.
-Te meg hova tűntél?
-Semmi, semmi, csak muszáj volt bekapnom valamit… -hallatszott a kínos mentegetőzés és zacskózörgés a hajótestbe süllyesztett aprócska kabinból.
-Már megint rád tört a falási roham? -nevettem el magam, majd még mielőtt lemásztam volna hozzá, hogy együtt osztozzunk a pár szem pogácsán, amit Anya küldött el velünk a reggel, el kellett intéznem pár dolgot. A hajó orránál megcsomóztam a szükséges köteleket, lepöcköltem a tatról pár kivetődött hínárt, majd elbambulva meredtem a láthatárra. Sikeresen bekeveredtünk délkeleti irányban az egyik nevenincs-öbölbe, a túlsó oldalon megpillantottam Vodicét, a turisták kedvelt üdülővároskáját. Innen csak a gyufásskatulyányi, egy kaptafára épült apartmanok sora, egy jelképes méretű kikötő és néhány elmosódott színes folt a vízben mutatta, hogy lakott területről van szó.
A  víztükörről visszaverődő napsütés lassan meghozta a hatását, izzadt homlokomról ösztönös mozdulattal odébbsöpörtem a hajam, majd lemásztam a kabinba. Legalább ilyenkor levágahatnám a hajam, a nyárra, hogy kevésbé szenvedjek… De nem, valami képtelen ragaszkodás miatt egyszerűen nem tudtam rávenni magam, hogy egyik legfontosabb védjegyemtől megváljak.
A kabin gyakorlatilag már a víz szintje alatt van, és csak a legszükségesebb esetben tartózkodunk itt, olyannyira szűk és lényegretörő helységről van szó.  Testvériesen odébbhúzódott a keskeny fekhelyen, ami tele volt dobálva pokrócoktól kezdve elemlámpán át a fürdőgatyáig mindenfélével, és beleharaptam egy pogiba. Boby barátomat az Ilvermornyban ismertem meg, már az első év első napján is úgy éreztük, kiválóan kiegészítjük egymást, így szinte ösztönszerűen csapódtunk egybe. A sors úgy hozta, hogy nem lettünk szobatársak, és az óráink jó egy része is külön-külön csoportokban zajlik, de ez nem akadályozott minket. Sokkal könnyebben barátkozik mint én, az egész lénye szelídséget és megbízhatóságot sugároz, velem ellentétben. Fontos ismertetőjegye, hogy állandóan éhes. De értsétek úgy, hogy tényleg állandóan. Az általa legyűrt kajamennyiség egyszerűen mérhetetlen, annak ellenére hogy megtévesztően sovány és könnyed testalkatú. Sokszor, ha idegenek találkoznak vele, még el is hűlnek, hogy nahát, olyan vékony vagy, eszel te rendesen? Erre általában olyan röhögésbe kezdünk, amit az illető nem tud mire vélni, egészen addig, amíg nem eszik együtt a fiúval. Nem mellesleg a Fogszakkör, azaz az együttesünk billentyűse és fő zeneszerzője is. Arizonából származik, de szerencsére a szülei eléggé engedékenyek ahhoz, hogy két hétre itt nyaralhasson nálunk. Ez így megy már harmadik éve.
-Mondd csak…-nyelte le az utolsó falatot is -Ugye a te fantáziádat is piszkálja?
-Mi? ráncoltam a szemöldököm tanácstalanul.
-Hát az az elhagyatott ház. -utalgatott bizonytalanul, de már beugrott.
-Boby, kérlek, már ötszáz elhagyatott házat felfedeztünk minden elképzelhető környéken és napszakban, és nem, abban sincsen semmi világmegváltó érdekesség. A háború miatt abbamaradt sok építkezés, és így nem kell adót fizetni utánuk, ha nincs készen. Ennyi az egész. Ott állnak halál üresen, Merlin tudja meddig. -magyaráztam el egy fáradt sóhaj kíséretében már körülbelül harmadszorra. A fiú számára teljesen érthetetlen, hogy Horvátország miért néz ki úgy, ahogy.
-És mire véled azt, hogy mikor reggel sétáltattuk Nikót és Zorát sétáltattuk, mindig megállnak és tanácstalanul nyüszítve körbekerülik, majd megilletődve elrohannak tőle? -dobta be az utolsó ütőkártyáját, ami tényleg igaz volt. A dalmatapárunk, Niko és Zora valóban furán viselkednek, mikor elsétálunk olyan messze velük, hogy a kérdéses területhez érünk.
-Jó, oké. Legyen. De ez volt az utolsó, akár élve kijövünk, akár nem! -egyeztem bele megadóan, majd elkezdtük megtervezni, hogy hol távozzunk éjszaka, és mit vigyünk magunakkal a felfedezőtúrára.