Táncterem

/folytatódik a Thunderbird padlásterében/

-A mai órán elkezdjük összeállítani a halloweeni bál keringőjét! -rikkantotta lelkesen a táncórára várakozók okozta alapzajba Mr Renshaw. A szikár, viszonylag idősebb férfi tekintélyt parancsoló, igazi táncosokra valló testalkattal és komoly modorral rendelkezett, amire szükség is volt, tekintve, hogy nem egy túl fegyelmezett társaság voltunk. Bár év elején mindig bepróbálkoznak kicsik is, hogy járjanak az órákra, de elég hamar feladják, ha türelem, ritmusérzék vagy önfegyelem híján vannak. Ellenkező esetben  Renshaw szemrebbenés nélkül közli ezeket a tényeket bárkivel, akiről úgy gondolja, hogy nincs sok keresnivalója közöttünk. Nagy szerencsémre engem már a kezdetektől tehetségesnek tartott, és -bár igen szűkmarkúan méri a dicséreteket- rövid úton az egyik kedvence lettem, aminek persze nem volt semmilyen látványos, másokat zavaró következménye, csak gyakran állított példaként és kért meg mindenféle táncrészletek bemutatására.
Sosem voltam egy népszerű személyiség, de emiatt, hogy az egyetlen dologban, amiben tényleg jó vagyok, kiemelnek néha, még több idegenkedést és csendes utálatot értem el. De egy olyan speciális ragaszkodást érzek a tánc iránt, ami tökéletesen felülírja ezt a kellemetlen hátteret, és ráadásul ha valaki a párom lesz (és nem Sky az, mint legtöbbször), akkor rá kell döbbenie, hogy elég jól járt velem, mert mindig tudom, hogy mi az ábra.
-Úgy gondoltam, hogy idénre egy kicsit érdekesebb koreográfiát dolgozok ki, hogy jobban fenntartsuk a figyelmet, amikor miénk a terep… -ez az ember egy zseni volt, és minden évben előadja, hogy jobbnak kell lennie, mint az előző darabunk, de mindig annyira lenyűgöző és gyönyörű lépéssorozatokat tervez meg, hogy a nézőknek eszük ágában sincs unatkozni alatta. -Három váltás lesz, és hat extra alakzat. Akinek nincs hozzá idegzete, most még kiszállhat. -kijelentését dermedt csend követte, de mivel csak a kemény mag jelent meg ma, nem visszakozott senki.
Frusztráltan méregettem a többieket, és Sky arcát kerestem közöttük. A lány igencsak foghíjasan járogatott órákra ötödév (és a barátságunk) vége óta, pedig nagyon jól tudom, hogy a lelkének mekkora darabját teszi (tette?) ki ez a hobbi. Érdekesen alakultak ezek után a dolgok, ugyanis ha jött, megszokásból párok voltunk. A dinamika és ráérzés, ami kiforrott közöttünk, ha táncolunk, változatlanul megmaradt, csak éppen bennem volt mindig egy halvány torokszorító plusz kis érzet, ami fájlalta az eltávolodásunkat. De Bobby megjelenésével ez némileg halványult, és vele meg is tudtam ezt beszélni, ami talán a legjobb gyógyír volt. A hatodéves, azaz tavalyi halloweeni bált is közösen vittük végig, de akkor még eléggé feldolgozatlan állapotban volt kettőnk megszakadt kapcsolata, és életem egyik legfurcsább táncélménye volt úgy keringőzni vele, hogy előtte igen kacifántos érzelmi hullámvölgyeken voltam túl, és még lezáratlanul lógott a levegőben a barátságunk sorsa. Ahogy sikerült megtanulnom kezelni a helyzetet, ismét élvezetesek lettek a közösen végigtáncolt órák, de ahogy kezdett lemaradozni, kijöttem a gyakorlatból, és ha esetleg random megjelent, ismét igencsak zavarban találtam magam. Idén például még csak egyszer jelent meg, úgy két hete, de akkor is olyan késéssel, hogy addigra már összeálltam valaki mással, így idén még ki sem próbálhattuk, mennyire megy nyögvenyelősen a táncolásunk.
Eltűnődve vártam, hogy a szokásos párok kialakuljanak, és akik lúzerek maradnak, valamelyikük kiválaszt magának és akkor kénytelen leszek vele lenni. Persze sosem vagyunk pont fele-fele fiú-lány arányban, de már gond nélkül összeállt két lányos pár is. Donna, a szintén hetedéves horned serpentes csaj valóban páratlanul maradt, így aztán összecsapódtunk. Már párszor kerültem össze vele, és semmi kifogásolható nincs se vele, se a tánctudásával kapcsolatban, csak Ő is szimplán egyedül szokta érezni magát a társaságban, akárcsak én.
Éppen hogy minden pár talált magának egy szimpatikus térséget, mikor Renshaw elkezdett felém mutogatni csalogató mozdulatokkal, így ott kellett hagynom Donnát. A férfi mellett ott állt Sky, akit eddig észre se vettem,  bizonyára az elmúlt percekben slisszanhatott be. Kis híján megtorpantam a meglepettségtől, és ahogy tudatosult bennem, hogy a tánctanár valószínű minket akar megkérni, hogy prezentáljuk az általa megálmodott koreográfiát, vadul kezdték elárasztani az elmémet a szorongás és a régebbi, kellemetlen emlékek. Ma ez egyébként sem az én napom volt, gyengének és fásultnak éreztem magam, és csak halmoztam a rossz döntéseket egymás után, gyakorlatilag minden téren, ahol csak lehetséges volt. A fő ok alighanem az volt, hogy alig ettem valamit, mert megint elkezdett valami belülről matatni bennem, ami erre az útra térített.
A táncra való eljövetelt is kezdtem rossz döntésnek tartani, és mire odaértem a lányhoz, már azt éreztem, hogy akárhol máshol szívesebben lennék, de tényleg, mint itt. Az arcomból kiszökött minden szín, és ahogy határozatlanul beálltunk a klasszikus keringő kiinduló pózába, Renshaw dorgáló célzattal hátba vágott.
-Mire fel ez a sápadtság, Maxwell? Szedje össze magát, ne kelljen csalódnom!
Nyeltem egy nagyot, ignoráltam a látóterembe olykor bekúszó csillagos-foltos homályt, és mereven vártam a zene indulását és az instrukciókat. A tanár röviden felvázolta, hogy mit hogyan változtassunk, és hogy melyik ütemnél mutassunk be egy emelést. Automatikusan bólintottam, bár nem tudtam volna visszamondani, hogy mit is kért.
Én már rég elvesztettem a koncentrációmat és a képességet, hogy érzékeljem a jelent, így csak megszokásból táncoltam a keringőt. Nem igazán adtam jelét, hogy valóban  vezetem Sky-t, így egy idő után átvette Ő, ami körülbelül sosem szokott előfordulni, mert korábban még a legkáoszosabb állapotomban is tudtam vezetni. Annyi közös rutinunk már volt, hogy érzékelhette, mennyire nem vagyok ott fejben, de nem adta jelét, hogy ez érdekelné, inkább csak egy kellékként használt a bemutatáshoz. Kezdett kicsit felébredni az agyam, és ennek örömére elkezdett azon kattogni, hogy vajon most mit gondol valójában Sky. Mennyire haragszik a tanárra, amiért engem hívott ki partnernek? Mennyire zavarja, hogy pár centis távolságra vagyunk egymástól, úgy hogy nemrég még mindent tudtunk egymásról és null-huszonnégyben együtt voltunk, amíg egy hirtelen fordulatot nem tett és omlott össze az egész? Egymás mozdulataira kellene hagyatkoznunk.
 Ám ekkor elértünk a kritikus részhez: az emeléshez. Nem tudom mi történt, már az automatizmus dolgozott bennem, és amikor megfogtam a derekánál, fel is emeltem, ám azt ezt követő pillanatban olyan zsibbadás és villámcsapásszerű fájdalom áradt szét a vállaimban, hogy önkéntlenül is engedtem a tartóerőből, és kvázi leejtettem Sky-t. A kicsúszás eredménye az lett, hogy gyakorlatilag a lábamra ejtettem, és a lány egyensúlyát vesztve, pár lépés botladozás után tudott megállni. Én pedig plusz egy fájdalomforrást okoztam magamnak, amit már ilyen kimerültségi szint mellett nem igazán tudott tolerálni a testem, és én is igencsak megszédültem, és rohamosan kezdett elhomályosodni a látásom. Kitántorogtam a többi figyelő gyűrűjéből, és kénytelen voltam a fal tövébe összerogyni. Renshaw egy ideges zerge szökdécselésével sietett oda előbb Sky-hoz, aki gyorsan tisztázta vele, hogy semmi baja az ijedtségen kívül, majd ezután hozzám.
-Én is… mindjárt… jól leszek. -nyögtem erőtlenül, elutasító intéssel igyekezve távol tartani magam mind a tanártól, mind az intézkedéseitől.
-Miről beszéltem két perccel ezelőtt? Már ezerszer mondtam, hogy ha valaki nem érzi magát olyan állapotban, legyen kedves ne erőltetni és maradjon a fenekén pihenni! -aki nem ismeri Renshaw-t, az eléggé gorombának gondolta volna ezt a kifakadását, de én tudtam, hogy emögött jóindulat van, csak elég furán fejezi ki magát amúgy is.
Nem tudtam, mi az oka a dübörgésnek, ami agresszíven lüktetni kezdett a fülemben, de még akkor sem múlt el, miután leerőltettem egy pohár vizet. Eddig nagyon nehezen ment annak az ignorálása, hogy milyen éhes vagyok, de valami már változhatott közben, mert amikor (kissé bizonytalanul) felálltam, már egészen eltűnt ez az érzés. Zavartan kisöpörtem a homlokomba hullott hajamat, és megigazgattam a ruhámat, jelezve, hogy készen állok a folytatásra.
-Ezek után? Maxwell! Legyen már esze, az előbb itt csuklott össze! Kénytelen leszek elküldeni pihenni és enni valamit. -bár szerettem volna, ha az ellenkezője igaz, de ahogy megpillantottam a tükörképem a tükrös falon, tényleg szánalmasan festettem. Eközben kiszúrtam azt is, hogy páran sokatmondóan összenéznek a hátam mögött, vagy éppen diszkrét sutyorgásba kezdenek.
-De már tényleg jól vagyok, csak azért estem kicsit össze az előbb, mert pont olyan hülye pontra lépett a lábamra szegény Sky, hogy egészen belezsibbadtam… -próbáltam magyarázkodni és elmaszatolni az igazságot, hogy mi is történt, de nem járt hatással. A férfi összevont szemöldöke meggyőzött arról, hogy hiába minden, nem fog engedni tovább táncolni.
-Menjen, és akkor nem lesz harag.   Remélem, tanul az esetből.
-Rendben… Viszlát. -somfordáltam ki. Jópár órát már kihúztam lebukás nélkül ehhez hasonló állapotban, de ezúttal valamit tényleg túllőttem.
Már nem stresszeltem magam azon, hogy mit gondolnak a többiek. Már bőven ismernek minden pletykát rólam. Sky zavart inkább, pontosabban az, hogy szó nélkül ott kellett hagynom. Egyre csak gyűlnek a megbeszélésre váró dolgok közöttünk, amit nem tudok tovább görgetni magam előtt. Ettől készülök ki.
Visszavánszorogtam a szobámba, legnagyobb szerencsémre Bobby még próbán volt. Még nem tudtam volna neki értelmesen nyilatkozni, de mégis azt éreztem, hogy  ha valakinek nem darálhatom most el mindazt a katyvaszt totálisan őszintén és cenzúrázatlanul, ami most kavarog bennem, meg fogok őrülni, rám szakad a mennyezet és egyszerűen végem lesz.