Maxwell Tristan

Hali, a nevem Maxwell Tristan, 18 éves vagyok és az Ilvermorny Wampus házába tartozom, ahol hetedéves vagyok.

Teljes név (esetleg becenév): csak a legközelebbi ismerőseim hívnak Maxnek.

Családom:
Nem egy egyszerű családi háttérrel rendelkezem, és ez meg is látszik rajtam is. Egyszem vagyok, el sem tudnám képzelni, ha mellettem még egy kisebb vagy nagyobb, hasonló verzióm létezne, így is elég engem kibírni. Legalábbis ezt sugallták a szüleim, akiktől a legritkább esetben kaptam őszinte dicséretet, vagy annak az érzetét, hogy büszkék rám. Általában panaszkodás vagy mérgelődés tárgya voltam, amiről persze nem állítom, hogy jogtalan lett volna, de egy idő után teljesen elérzéketlenedtem erre a problémára. Nem igazán vették észre, hogy nem minden stimmel velem pszichésen, és mire észbe kaptak, már egy gyógyszerfüggő tizenévessel kellett veszekedniük. Apám gyógyszerész a mugli világban, így nem volt nehéz feladat megszerezni a kívánt pirulákat… Akár titokban, a magam útján, akár az Ő közreműködésével. Általában csak vészes helyzetekben csúsztatott nekem egy-egy nyugtatót vagy antidepresszánst, ami tulajdonképpen csak a hálájának a jele volt amiatt, hogy előtte tudtunk értelmesen kicsit beszélni a problémámról. Nyilván nem támogatta a függőségemet, és a rendszeres gyógyszerezést megtiltotta, hiszen a szakmájából kifolyólag  Ő tudta a legjobban, hogy milyen ördögi körbe csúszhatok vele, de alkalmanként amolyan ‘életmentésnek’ megszánt eggyel. Csakhogy én ezekre az alkalmakra túlságosan ráizgultam, és képtelen lettem volna a következő napomat, vagy éppen éjszakámat nélkülük túlélni. Így nyúltam a következő, és a következő után… Amikor pedig elfogyott, előtört az elviselhetetlen énem, és meggondolatlanabbnál meggondolatlanabb dolgokba kaptam bele.
Anyám a varázsvilág biztonságtechnikáján dolgozik a Minisztériumban, tulajdonképpen a a mai napig nem igazán értem, hogy mivel telik egy munkanapja, de nem is érdekel. Az azonban biztos, hogy nem egy családbarát karrier, mert nem sokat találkoztam vele otthon, amíg általánosba jártam. Gáz vagy sem, de egy jó és gondoskodó anya képét csak hallomásból ismerem. Bár alapvetően azért próbált rám némi figyelmet fordítani, miután késő délután, vagy inkább este hazesett az irodájából, de sokszor a tűrésszintje túl alacsonyan volt az izgága kisfiához, és nem sok pozitív reakciót kaptam bármire is, amit csináltam. Közben úgy alakult a történet, hogy apám, érzékelve ezt, mentette a menthetőt, és igyekezte a jó szülő fogalmát egymaga kimeríteni. Ebből annyit ért el, hogy neki szívesen beszéltem bármiről, és néha-néha csaptunk jó kis közös programokat, de azért a velem való veszekedésekből neki is kijutott a része. Ugyanakkor amin csak lehetett, anyámmal is összekaptak, és a vita tárgya természetesen ki más, mint én voltam. Apám elkeseredetten harcolt, hogy bebizonyítsa, ez a munka nem megy így, hogy közben a család elsorvad, de az érvei süket fülekre találtak, és a szokásos, válás felé sordódó házastársi veszekedések zajlottak körülöttem. Tulajdonképpen örültem, amikor kikerültem az Ilvermornyba, és csak remélni tudom, hogy így a konflikutsok is ritkultak otthon, és talán egyszer képesek lesznek normális viszonyban egymás mellett élni. De nem is ez a lényeg rólam, tojok a szüleimre, és már rég nem hatnak rám semmilyen módon. Jelenleg Bobby DeLarge a legfontosabb az életemben, benne bízhatok teljes mértékben, és tudom, hogy minden körülmények között őszinte velem, és időben visszaránt az olyan lejtőkről, amiken hajlamos vagyok megindulni, ha nem követi figyelemmel valaki a mindennapjaimat.


Múltam, előtörténetem:
Az eddigiekből kiderülhetett, de azért röviden összefoglalva ennyit emelnék ki a balhés múltamból:
Minden kezdődött azzal, hogy nem kaptam elég figyelmet a szüleimtől, vagy tudom is én, mi történt, de az biztos, hogy a Gyereknevelés című tantárgyat átaludták mindketten, és nem igazán tudtak kezelni. Minél idősebb lettem, annál kevésbé.
Ez odáig fajult, hogy kamaszkoromra rászoktam különféle nyugtatókra, antidepresszánsokra és egyéb pszichiátriai gyógyszerekre. Olykor annyira taccsra vágtam magam hetekig, hogy a kép egy-egy fájdalomcsillapítós időszakkal is színesedett.
Nem találtam stabil, megbízható társakat az életemben, ami talán az Ilvermrony harmadévében látszott változni. Megtaláltam életem első igaz barátját és lelki társát, Sky Goldmant. Az Ő támogatásával ki tudtam mászni a legvadabb hullámvölgyeimből is, amik ekkortájt előfordultak. Ő inspirált arra, hogy relatíve komolyan vegyem a tanulást, és mellette néhány tantárgyat határozottan megszerettem, bár az ízlésem olyan gyakran változott, hogy nem igazán tudnék dönteni, hogy mivel is foglalkoznék szívesen. Állítólag jó eszem van, csak eléggé kiszámíthatatlan volt, hogy mikor tudtam magam rávenni a tanulásra, viszont aminek egyszer nekiálltam, azt stabilan tudni akartam és tudtam is.
Ám ez a csoda csak negyedév végéig tartott, amikor is beköszöntött nála az a híres első szerelem. Én és problémáim meg hoppon maradtak. Senki nem ösztökélt arra, hogy maradjak sínen, így aztán újabb lefelé tartó spirálban találtam magam: visszatért az olykor-olykor beköszönő testképzavarom, és a szokásos gyógyszerezős mutatványaim. Egy rakat használhatatlan roncs voltam. Mivel néha értelmetlenül makacs nem evős periódusokbacsöppentem, valóban fenyegetett annak a veszélye, hogy az evészavar kategóriájába esek, de valahogy mindig sikerült visszatáncolnom az utolsó pillanatban. Ehhez kellett az is, hogy még időben közbeszóljon a racionális énem; az, hogy az iskolaorvos rám dörrenjen és közöljön pár ijesztő következményt, valamint az elszántságom az ellen, hogy egy további pszichés betegséget gyűjtsek be magamnak. Így aztán sosem kerültem olyan megbotránkoztató soványságba, ami miatt megkaptam volna hivatalosan a kórképet, de sajnos úgy látom, hogy a hajlam ott lapul még most is.
Az egyetlen dolog, ami egy kevéske örömöt tudott felvillantani a legrosszabb napjaimba, az a társastánc volt, amihez makacsul ragaszkodtam tizenegy éves korom óta, és szerencsére az Ilvermornyban volt lehetőség rendszeresen profi táncórákon részt venni. Sky-t is ennek kapcsán ismertem meg, és az egyik legfontosabb kommunikációs mód volt közöttünk, ha egymás táncpartnerei lehettünk. Az oktatónk tehetségesnek tartott minket, és nem kevésszer léptünk színpadra az egész iskola előtt a nagyobb ünnepségeken vagy bálokon. Ennek köszönhetően sokan abban a tévhitben voltak, hogy mi egy párt alkotunk, pedig valójában semmilyen romantikus szál nem alakult ki közöttünk (amit konkrét rákérdezéssel is megerősítettünk bizonyos időközönként, ugyanis alapelvünk volt a nyílt őszinteség). Nemcsak engem, hanem rajtam keresztül Őt is sok cikizés érte, amikor valahogy kiderültek rólam nem túl fényes tények. A képzavar tovább nőtt, amikor Skyjal eltávolodtunk egymástól, és valamivel később Bobbyban találtam meg azt az embert, aki szintúgy mindenben támogat és mindent megoszthatunk egymással.  Szükségem volt rá, így nem csoda, hogy sülve-főve együtt voltunk. Ezt látván a többiek, az újabb gúnyolódásaik tárgya már a melegség vádja volt.

Jellemem:
Nem vagyok egy egyszerű eset, mint az lejöhetett az eddigiekből. Nem akarok mindent a szüleimre kenni, de azért tehettek volna egy-két dolgot annak érdekében, hogy ne ilyenné váljak. A nem megfelelően kezelt testképzavarom és a gyógyszerfüggőségem mind kiirthatatlan nyomokat hagytak rajtam, és nem is tudom elképzelni magam ezen bélyegek nélkül. Merthogy persze egyik sem maradt titokban, elvégre egy bentlakásos iskolában élem az év háromnegyedét. Hála Bobbynak, mellette már viszonylag stabil vagyok lelkileg, és nem látszanak rajtam olyan kilengések, mint korábban, amikor már túl voltam az első igaz barátom és lelkitársam elvesztésén, de még nem találtam valakit, aki hasonló értékkel bírna. Ha valakiben megbízom, akkor számomra egyértelmű, hogy mindent kimondok neki úgy, ahogy azt valóban gondolom, és cserébe én is ezt várom tőle. vele ez teljes mértékben működik, bár Sky-jal is annak idején ilyen szintre jutottunk, minden elképzelhető jó és rossz apróságot tudtunk egymásról, gyakran szavak nélkül is megértettük egymást.
Alapvetően békés természetű és konfliktuskerülő vagyok, pozitívan és érdeklődően viszonyulok új emberekhez, bár ez az énemet elég nehéz érvényre juttatni egy olyan iskolai közösségben, ahol már egy kialakult rossz hírrel rendelkezem. Sem a diáktársak, sem a tanárok többsége nem tud előítélet nélkül közelíteni felém. Tulajdonképpen már esélyem sincs, hogy ezt megváltoztassam, és hiábavaló is lenne, hiszen már az utolsó évemet vészelem át, igaz, csak egyetlen ember masszív támogatásával.
Sosem célom bárkit is bántani, és hagynék mindenkit békén, de rengeteg piszkálódás és gúnyolás ért és ér a mai napig. Ezek az emberek igyekeznek azt bizonygatni, hogy én ezen komoly problémáim segítségével próbálom felhívni a figyelmet magamra, és menő dolognak beállítani például a gyógyszerfüggőséget. Most vagy teljesen ostobák, vagy csak nem akarják tudomásul venni hogy ez pont marhára nem igaz, és legszívesebben eltűnnék a Föld színéről szégyenemben, ha valamilyen formában mégis nyilvánosságra kerül egy ilyen ügyem. Mivel az igazságérzetem nagyon erős, így nem szoktam hagyni magam, vagy legalábbis megpróbálom. Sosem voltam olyan nagydumás, aki frappánsan vissza tudna vágni valamit a pillanat hevében, így gyakran tényleg a lelkemig hatolnak a beszólások és ugratások. Egyszerűen csak túlérzékeny vagyok, és ez eléggé látszik is rajtam, így nyilvánvalóan csábító célpont vagyok.
Lehet, hogy csak a még mindig változatlanul gyerekes kinézetem miatt, de sokan lenéznek és éretlennek tartanak, aki úgy általánosságban zizzent, és mindig valami meggondolatlan hülyeségen jár az esze. Ennek azért nincs sok alapja, mert aki valóban ismer, állítja, hogy pont inkább felette vagyok a korosztályom értelmi szintjének, és ezt igazolja a művészi érzékem is, ami főleg a zenében és az irodalomban bontakozik ki. Mind írni, mind zenét szerezni és dalszövegeket komponálni nagyon szeretek, és állítólag jól is csinálom, de sosem volt bátorságom publikussá tenni őket, mert valószínű csak újabb támadási pontom lenne. Bobby sok segítséget köszönhet nekem a Fogszakkör saját dalainak komponálásában, de sosem engedtem, hogy az én nevemet is adják a banda tevékenységéhez. A nyilvános szereplésre még nem sosem éreztem magam eléggé stabilnak, egyszerűen olyan érzésem volt és van a mai napig, hogy a hivatalos csatlakozásommal rontanék az egyébként nagyon jó hírnevén az együttesnek, és senki sem tud ennek az ellenkezőjéről meggyőzni. Így csak a háttérből, puszta szívességből segítek be az ötleteimmel. Értek ehhez-ahhoz hangszerek terén, de gyakran a lelki zaklatottságom akadályozott abban, hogy kellő türelemmel tanuljak meg rendesen játszani bármelyiken.






Barátaim, kapcsolataim:
Haverjaim általában csak ideig-óráig voltak, hamar megelégelték, hogy főleg a magam útját járom, és nem mindig tudok magyarázatot adni, ha valami furcsa dolgot teszek. Volt arra is példa, hogy egyesek valamiért menőnek tartották a csapongó életmódomat, így hozzám szegődtek és utánozni próbáltak, de ezt vagy megunták, vagy rájöttek, hogy igen nyomorúságos alapja van ennek az egésznek, így végül aztán főleg magamnak maradtam. Ez volt egész gyerekkoromban, a sima mugli iskolában, viszont ahogy kezdtem kamaszodni, és bekerültem az Ilvermornyba, sok minden megváltozott. Elkezdtem komoly erőfeszítéseket tenni, hogy megmaradjanak mellettem mások, megbízzanak bennem, és stabil kapcsolatot építsünk ki (amire megjegyezném, nem igazán tanítottak meg a szüleim, így nem véletlen, hogy ilyen későn kezdtem kapisgálni a szociális élet alapjait). Ezt általában mindig csak egyetlen emberrel tudtam mesteri szintre felvinni, de ők viszont sokáig és stabilan voltak lelki társaim. Mindent tudtunk és megosztottunk egymással, nem volt kérdés, hogy kihez forduljak segítségért bármilyen téren. Első-és negyedév között a legeslegjobb barát posztját Sky Goldman töltötte be, ám őt az utolsó időszakban a szerelem eléggé eltérítette, és eltávolodtunk. Amikor ez a hirtelen változás ért minket, eléggé megingott a mentális egészségem. Gyakorlatilag egyik napról a másikra vesztettem el azt az embert, aki minden jót és rosszat tudott rólam, és úgy éreztem, hogy ezzel már nincs biztonságban az egész identitásom, emiatt félelmemben, zavarodottságomban és elkeseredettségben elkezdtem olyan helyzetekbe lecsúszni, ami a „rossz dolgok rólam“ kategóriába tartozik. Ismét ráfüggtem a nyugtatókra, majd a fájdalomcsillapítókra is, amint testi tünetei is jelentkeztek a feltorlódó lelki problémák eredményeként. Szánalmas állapotba süllyedtem, csak éppen ez már senkit sem érdekelt, még azt az egyetlen embert sem, akitől várhattam volna segítséget eddig.
Teljesen véletlen folytán elegyedtem beszélgetésbe egy random délelőttön ötödévben Bobby DeLarge-al. A rendkívül lelkiismeretes és figyelmes fiú elkezdett szép lassan barátkozni velem, aminek kivételesen nem ellenkeztem (nem úgy mint mindenki másnak, aki megpróbált velem kommunikálni ekkortájt). A fő közös témának, a zenének és az irodalomnak köszönhetően gördülékenyen ment egymást megismerése és kiépült a bizalmam iránta. Pár hónap múlva kezdtem azt érezni, hogy talán van rá esély, hogy a Sky után maradt űrt valaki betöltheti. Csigalassúsággal nyíltam meg, mert rettegtem attól, hogy ugyanaz történik: faképnél hagy, úgy, hogy az összes titkomat tudja.
Az ötödév alatt bebizonyosulni látszott, hogy ő a lelki társam, és tényleg egy stabil pont az életemben, nincsenek titkaink egymás előtt.  Rengeteg csodálatos közös pillanatunk volt, és időközben azt is elintéztük, hogy szobatársak legyünk. Gyakorlatilag szavak nékül is megértjük egymást és igencsak egy rugóra jár az agyunk. Mindent megteszek, hogy ez a kapcsolat így is maradjon. Alapelvünk az őszinteség, így aztán a konfliktusainkat is mindig valamilyen nyugvópontra tudjuk helyezni.





Érdeklődésem, hobbijaim:
A legváratlanabb dolgok, tudományterületek és szabadidős tevékenységek keltik fel az érdeklődésemet, ami rövidebb-hosszabb ideig ki is tart. De a tánc, pontosabban a társastánc stabilan követte az életemet, ez végre egy olyan dolog, amiben mindig is elismertek. Úgy érzem, hogy egy jó keringő közben el tudok szakadni attól, akinek mindenki alapesetben lát a szürke hétköznapokban, és nem függök semmitől. Ebben a szenvedélyben osztoztunk Sky-jal, és ez is hozott minket össze, az eredmény pedig egy bensőséges barátság lett a puszta táncpartnerségből. Mikor ennek vége szakadt, a zene felé fordultam, ami szintén a szívemhez közel álló művészet, és Bobby mellett az összes kreatív energiámat hasznosíthattam, amikor besegítettem a Fogszakkörnek dalszöveg-vagy dallamírásban. Az irodalom szeretete is sokat gazdagít a mindennapjaimon, és olykor azon kapom magam, hogy én is valamit írogatok, bár ez csak egy szigorúan titkos hobbi maradt. Az írás egyike azon kevés tevékenységeknek, ami segít tisztázni a lelkiállapotomat, és sokkal megkönnyebbültnek érzem magam utána.

Kinézet:
Nem vagyok különösebben elragadtatva magamtól, ugyanis ilyen gyermekies arccal és tekintettel nem könnyű komolyan vetetni magam. Bármennyire is szeretnék, nem tudok a koromnak megfelelően kinézni. Kék, (állítólag álmodozó) szemeim vannak, szőkésbarna hajam általában nem túl strukturált állapotban van. Hiába áldott meg a természet jégkék szemekkel, egyszerűen nem tudok hidegen és vérfagyasztóan nézni (ami néha jól jönne), és talán ezért sem vesznek  sokszor komolyan.
Testalkatom szerencsésnek mondható, viszonylag magas, arányos és a táncnak köszönhetően kellemesen izmos vagyok, de néha hajlamos vagyok kissé túlságosan lefogyni anélkül, hogy észrevenném, egyrészt mert az aktuális lelkiállapotomtól függ, mennyire figyelek egyáltalán az alapvető szükségleteimre, másrészt a testképzavar is olykor megkörnyékez.