Thunderbird padlástere

/elkezdődött a Táncteremben/

Bár Renshaw azért zavart haza, hogy egyek valamit, természetesen jelenleg minden erejvel tombolt bennem az a belső hang, ami épp az ellenkezőjét szokta parancsolni, így először is a számomra már leküzdhetetlen szintű szorongást, szégyenérzetet és kétségbeesést kellett legyűrnöm a jól bevált antidepresszánsommal. Az energiáért epekedő szervezetem nem túl nagy rajongással fogadta a tápérték nélküli tablettát, kis híján vissza is jött, de egyszerűen nem tudtam mást elképzelni következő lépésnek. Leroskadtam az ágyamra, arcomat a kezeimbe temettem és próbáltam mélyeket lélegezni, reménykedve abban, hogy ez segít a problémáim bármelyik részén.
Tudtam, hogy a gyógyszer nem fogja megoldani azt a lélektani akadálypályát, ami ismét elém épült az elmúlt pár órában, így elhatároztam, hogy a körülményekhez képest megpróbálom kezelni a helyzetet. Hogy legalább annyira funkcionáljak, hogy el tudjak jutni Bobbyig és sürgősen beszéljek vele, magamba erőltettem két eléggé semmitmondó kekszet, amit a lelkem még a legnehezebb helyzetekben is (talán) elfogadott, és bizonytalanul elindultam a banda próbahelye felé, a padlástérre.
Elkeseredetten vártam a hatást, hogy valami láthatatalan erő leveszi a vállamról a terhet, és egyszerűen eltűnnek a legfélelmetesebb gondolataim valami homályos csoda folytán, de csak nem jött. Teljes pánikban rontottam be a próbaterem ajtaján, ami mögött a Fogszakkör teljes létszámmal és gőzerővel nyúzta a hangszereket. Amint bekerültem a látóterükbe, Bobby keze döbbent hirtelenséggel állt meg a levegőben a billentyűk fölött, Felixnek is elakadt a hangja, ám Roger még befejezte az ütem dobolását, majd kérdőn levágta őket az egyik dob tetejére. Malk szintén még agresszív mozdulatokkal lejátszotta a gitár maradékát, majd cseppet sem titkolt mérgességel meredt rám. Alapvetően ez rosszul esett volna, és fülem-farkam behúzva elsompolyogtam volna, bocsánatot kérve a zavarásért, de most a vészjelzések arra kényszerítettek, hogy Bobbyt magam mellett tudjam.
Bár nem vagyok jó színész, és eszembe nem jutna rájátszani arra, ami zajlik bennem, de Bobbynak elég volt egy pillantás, és máris felismerte a helyzetet, hogy mennyire ramaty állapotban vagyok. Az eddigi, zenélésnek köszönhető derűs mosoly egy pillantás alatt törlődött le az arcáról, és értetlenkedve szólalt meg.
-Ma… Maxwell? Már megint mi van?
Egyre zihálósabban ment minden légvétel, és többször is nekirugaszkodtam volna egy mondatnak, ami kifejezné azt, hogy megint mi van, de nem ment.
-Ööö… azt hiszem, szükségem van rád… -hebegtem határozatlanul. Vadul kavargott bennem az elájulás elleni elkeseredett küzdelem, és a lassan beütő gyógyszer hatása.
Barátom szemmel láthatóan két tűz közé került. Az egyik nyilvánvalóan én voltam, a másik, éppolyan veszedelmes tűz pedig Malk szemében lobbant fel. A fiú a puszta nézésével azonnal torkán akasztotta a szót. Roger rosszallóan járatta a tekintetét köztem és Bobby között, Felix viszont csak unottan, karba tett kézzel helyezkedett a háttérbe, felkészülve a drámára, ami pilanatokon belül kirobban a szeme láttára.
-Most azonnal? -próbálta olyan hangsúllyal intézni felém a kérdést, hogy értsem belőle a rejtett most rohadtul nem jó! -üzenetet.
Mindenem megfeszült egy pillanatra, ahogy kierőszakoltam magamból a következő válaszomat.
-Nem, igaz, jó lesz később is. Bocsesz, csak kicsit… Eh, mindegy, nem is értem, mit keresek itt, majd este megdumáljuk. -egészen belejöttem a végére, és viszonylag szalonképesnek éreztem az elköszönésemet, ámde…
-Én sem értem, Maxwell, hogy mit keresel itt, szerintem a pszichiátrián több keresnivalód lenne. -szólalt meg fennhangon Malk.
Valószínűleg senki sem hitte el, hogy tényleg elhagyta a száját ez a mondat, ugyanis egy pár másodperces döbbent csendet hagyott maga után, még a saját szívdobogásomat is tisztán hallottam eközben. Erre többen is megzólaltak volna egyszerre, de Malk elnyomta a többieket:
-Tudod, Tristan, elegem van abból, hogy Bobbyt úgy rángatod oda-vissza, akár próbákról is, mintha a háziállatod lenne. Nekünk is szükségünk van Rá, bármilyen hihetetlen, és a mi barátunk is.
A szóban forgó személy kezdett komolyan kétségbeesni.
-Öhm, ha közbeszólhatnék… Azért eddig csak elvétve volt pár alkalom, hogy valami sürgős dolog miatt megkért, hogy lelépjek, de azért az túlzás, hogy…
-Nem értem, miért kerülgetjük a forró kását, gyerekek. Ismerünk, Tristan, nagyon jól tudjuk, hogy nem minden stimmel veled. Én csak annyit nem értek, hogy miért nem szakambertől kérsz segítséget végre, és hagyod élni Bobbyt végre. -állapította meg Roger ellentmondást nem tűrő határozottsággal.
A fennálló vészhelyzet egészen felélénkített, és a keserű lemondás, majd eloldalgás helyett makacsul álltam az ajtóban, és vártam, hogy alakul tovább a téma. Már tulajdonképpen a tudományos kíváncsiság hajtott, hogy kiderüljön, ki milyen undorító féregnek gondol.
-Mikor nősz már fel? Mikor leszel képes kezelni a problémáidat gyógyszerek nélkül? -kérdezte ismét Malk, de nem abban a leteremtő stílusban, mint az elején, hanem már-már kíváncsi érdeklődés csengett mögötte, ami még rémisztőbbé tette az egészet.
-Na jó, ha nem álltatok volna le oltogatni őt, lehet, hogy maradtam volna, de ezek után kösz, most valahogy nem kívánom a társaságotokat. -döntött végre Bobby, és tüntetően elhagyta a hangszereit.
Nagyon jól tudtam, hogy Bobby kissé elhamarkodottan döntött, és lehet, hogy ha jobban átgondolja, inkább marad, és azt is tudtam, hogy később meg fogja bánni, hogy mégis velem jött. Szótlanul haladtunk egyméás mellett a hálókörlet felé, és közben azon kattogtam, hogy miért is kellett hagynom Malk első sértése után, hogy folytattódhasson a káosz. Most Bob is fel van dúlva, én is fel vagyok dúlva, és ezáltal egyikünk sem fog alkalmas lenni az én problémám megoldására. Amikor zavarban vagyok, még annyira sem tudom megfogalmazni, mi is zajlik a fejemben, hát még egy olyan embernek, aki szintén zaklatott.

A Thunderbird ház padlástere már generációk óta kiváló próbateremként funkcionált, nem éppen legális módon. Több kiváló pop-, rock-, és mindenféle más típusú banda állt össze és emelkedett magas színvonalúvá itt az elmúlt évtizedekben, és valahogy sosem tűnt fel a tanároknak, hogy tulajdonképpen nem is tisztázott, hol gyakorolnak ezek az ifjú zenészek. Már odafigyelés nélkül, rutinból szórtuk ki a kiváló akusztikájú térben a megszokott elrendezésben a hangszereket, amikből mindenki a sajátjáért felelt a próbákon túl, és általában a hálószobánkban tároljuk őket valahol, tértágító bűbáj segítségével kisebbre összecsomagolva. Az én megtisztelő feladatom volt a dögnehéz erősítő emelgetése, mondván a többiek, hogy nekem, a nagy tengerésznek meg sem kottyan az ilyen. Bobby a szintetizátornál matatott valamit, Roger a dobszerkót tákolta össze, én pedig a kottáinkba temetkeztem, amikor határozottan kopogtattak az ormótlan vasajtón, ami egyébként megbízhatóan szigetelte le a zajongásainkat.
-Ő lesz az. -pattantam fel izgatottan, Nico pedig heves farkcsóválással eredt utánam, és feszült figyelemmel várta a látogatónkat.
-Halihó. -vigyorgott ránk Frank. -Jókor jöttem? -gyorsan beslisszant a résnyire nyitott ajtón, és a zakója belső zsebéből elővett egy, a szokványos gyufásdoboznál alig nagyobb dobozkát, és a pálcáját. Mire feleszméltünk, egy pálcaintéssel elővarázsolta a basszusgitárját. Lefagyva meredtünk a gyönyörű hangszerre: fekete és arany színben pompázott, fényes lakkal fedve, és egy hozzáillő fekete, selymes hatású pánttal.
-Nos, mi ugye Malkkal amúgy is hetente kétszer két órát egymást boldogítjuk sakkon, de titeket, srácok, nem annyira ismerlek. Ti gondolom így kutyafuttában láttatok már erre-arra, de azért bemutatkozom. Frank Zander. Mindenkinek csak Frank, és semmi tanár úr, meg ilyenek! -kezett rázott Bobbyval és Rogerrel. -Na, mutassátok, milyen cuccaitok vannak… azt a robbantóját, az egy eredeti darab? Na persze mi más lenne, ilyen zenéhez, amit Ti csináltok… -elismerő csodálattal járta körbe az erősítőnket, és Roger szerkóját is szemügyre vette, kíváncsian végigpróbálgatta a dobokat. Minden mozdulatán látszott a profizmus. Félénken pillantottam barátaimra, akik egy izgatott vigyorral, illetve elismerő bólogatásokkal jelezték, hogy tényleg megtaláltam az emberünket.
-Ezekkel öröm dolgozni. -vonta le a végkövetkeztetést. -Malk, cserélünk gitárt egy pillanatra? -zavartan odanyújtottam a saját, mentazöld példányomat, és még nagyobb zavarban pislogtam Frankéra.
-Mire vársz, kapd fel! Tudom, hogy értesz hozzá! -bátorított, majd megismerkedett az enyémmel. Elpengetett néhány szívmelengető rock-klasszikus refrént próbaképpen, majd várakozóan rám pillantott, hogy én is próbálgassam az övét. Zavaromban majdnem belesültem egy legalapvetőbb, ikonikus Rolling Stones -refrénbe, de a hevesen kalapáló szívem ellenére sikerült az utolsó pillanatban kirántani magam a bajból.
-Nincs egy kicsit elhangolva, srácok? -pendített az enyémen, és Bobbyék is gondolkodóba estek. Valamicskét átállított rajta, és valóban egy leheletnyit változott a jobb irányba.
-Az előzőt még egyszer, egy, kát, hár, és…!
Nekiláttunk az előbbi dallamnak közösen, és ekkor tökéletesen kihallatszott, hogy az enyém még mindig félre van hangolva Frankéhez képest. Valószínű pipacsvörösre változva a szégyentől, zavartan lebogoztam magamról a férfi gitárját.
-Igazság szerint Felix szokott segíteni a…
-A mindennek a behangolásában. -vallotta be Roger, aki eddig olyan csodálattal bámult ránk egy farönkön kuporogva, mintha a moziban lenne.
Frank végignézett rajtunk, és lassan cinkos vigyorra  húzódott a szája.
-Ne legyetek már ilyenek! -csóválta a fejét. Mintha legalábbis azt közöltem volna veletek, hogy alkalmatlanok vagytok a pályára. Pedig pont, hogy nem igaz, és jó lenne, ha az önbizalmatok kicsit feljebb mászna a varangy segge alól. Azért jöttem, hogy segítsek! És kérdezzetek akármit, ami csak eszetekbe jut. Akkor tudunk jól összedolgozni, ha megismerjük egymást. Mutassatok kottákat, kérlek. -készségesen elrohantam az aktatáskához, amiben tartottuk őket, és átadtam az egész paksamétát. Csillogó szemekkel merült el a saját műveinkben, és elismerően rázta a fejét. -Ez igen. Kreativitás, az van, látom. Az Afternoon című számotokhoz ki írta a szöveget?
Megilletődötten hallgattunk egy keveset, majd Bob bátortalanul benyögte, hogy ő volt.
-Hát, ez kész imádat! -nevette el magát. -Illetve, láttam, hogy… -izgatottan lapozgatott- hogy néhány új Imagine Dragons számot milyen királyul feldolgoztatok! Szép munka! Néhány izgalmasabbank is tűnik, mint az erdeti verziók.
-Szóval akkor Te ennyire képben vagy a legújabb rockzenékkel, meg alternatívokkal? -kérdezte óvatosan, a férfi tegezésétől még kissé ódzkodó Roger, akin látszott, hogy számára ez egyszerűen túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.  
-Hát hogyne, aktívan követem gyakorlatilag az összes zenészt és zenekart, akiktől eddig itt nálatok láttam anyagot. Szóval nem lesz ismeretlen a terep.
-És Te milyen műfajban voltál? Malk mintha említette volna… -kezdett kicsit bátrabb lenni dobosunk.
-Ja, igen, én és a fivéreim összeálltunk egy rock-trióba. Mikor kicsit meguntuk, és valami veszélyesebbre vágytunk, belevittük a klasszikus zenei tudásunk legjavát is, és így lett az eredmény egy kevert folkos, szimfonikus, és úgy általában alter rock a végeredmény. Te ezt tényleg tudtad, Malk? -nézett rám meglepetten, arcán egy bujkáló mosollyal.
-Igen, nagyjából. -ismertem be félénken. -Emlékeztem rátok a rádióból, meg a Zander név is ismerősen csengett.
-Ja persze, hiszen Te Horvátországban laksz, igaz? Így igen, hallhattál minket.
Két bandatársam olyan leplezetlen csodálattal meredtek szegény Frankre, hogy én szégyelltem magam helyettük. Úgy látszik, ők még mindig teljesen az újdonság, pontosabban Frank magával ragadó hatása alatt álltak.
-És akkor miken is tudsz játszani? -érdeklődött Bobby.
-Hát, az hogy min tudok, meg min szeretek is, az két külön dolog. Amin tudok, mert tanítottak, az cselló, zongora, dob, szaxofon, gitár és hegedű. Ebből, amit ténylegesen szeretek, az a gitár és a zongora. Na jó, a szaxi is elmegy. Ennyi a repertoár. -vont vállat szégyenlős mosollyal.
Szerintem mindannyiunknak tátva maradt a szája.
-A… az igen. -hebegte Roger. Látszott rajta, hogy megkérdezne még valamit, de nincs bátorsága hozzá.
-Akkor mit szólnátok, hogy ezeket a The Doors klasszikusokat lenyomnánk bemelegítésként? -használta ki az üresjáratot Frank, mivel érzékelte, hogy mi még nem igazán merünk neki utasítást adni. -Ja, és még előtte egyvalamit áruljatok el, srácok. Mi az a probléma, ami tényleg annyira megrettentett Titeket Felix távozása miatt? Mi nem megy? -nézett végig rajtunk elkomolyodva.
Itt jöttem rá, hogy megérezte, valamit nagyon titkolni akarok, és ráadásul valami gáz dolgot. Megadóan leroskadtam az erősítő tetejére, és zavartan meredtem az ölemben fekvő gitárra.
-Hát, az a helyzet, hogy Felix helyére a megegyezés alapján nekem kellene lépnem, mint főénekes-gitáros, de nekem a kettő nem igazán megy egyszerre. Nem értem, miért, valahogy mindig kifog rajtam az egyik vagy a másik része. Vagy jól gitározom, vagy jól éneklek, de ha egyszerre teszem ezt, valamelyik nem lesz jó. -vártam, hogy értetlenkedjen egy sort, és hasonló dolgokkal reagáljon, mint ahogy Bobék is szoktak erre, de legnagyobb meglepetésemre nem ez történt.
-Idehalgass, Malk. Én ezt teljesen megértem. Bár automatikusan azt várják minden zenésztől, hogy egyszerre tudjon ötvenhárom dologra figyelni, de ez teljesen oké, ha neked nincs ilyen adottságod, és ennek ellenére szép magas szintre jutottál külön-külön a két területen.  Hasonló cipőben jártam én is kezdő koromban. Nekem az éneklés melletti zongorázással voltak főleg gondjaim. Nem úgy ismerlek, mint aki ebbe belenyugszik és így akar maradni egész életére. Igazam van, ugye?
-Hát, ha engeditek, hogy beleszóljak… -állt fel Bob. -Csak mondom, hogy Malknak újabban komoly önbizalomhiánya van, főleg amióta tisztában lettünk a ténnyel, hogy Felixet el kell engednünk. Szerintem csak ezen kellene dolgoznunk, és a mi Malkielünk megtáltosodna. -gyilkos tekintettel meredtem legjobb haveromra, aki direkt nem vette tudomásul, hogy mennyire súlyosnak tartom azt, amit most közölt mindenki hallatára. Frank persze átlátta a helyzetet, és próbált a lehető legdiplomatikusabb lenni.
-Persze, sok embernek, akár hozzáértő, akár nem, egyértelműnek tűnik, hogy aki rockbandában van, az a kisujjából kirázza egyszerre a tökéletes gitárt és éneket. De hogy emögött mennyi bosszankodás, gyakorlás és szellemi megerőltetés van… Gőzük sincs. Ne higgyétek azt, hogy ennek egy egyszerű dolognak kellene lenni, mert minden híres zenésznek megy. Nem egyszerű dolog. És egyáltalán nem gondolom azt, hogy ez elől a feladat elől ki kéne bújnod, Malk. Éppen itt az ideje, hogy elsajátítsd. A Fogszakkörért. Egyetértesz, dobos kolléga? -fordult Rogerhez, aki egyelőre szótlan maradt a témában.
-Igen, igen, persze. -hebegte.
-Akkor itt az ideje, hogy tényleg belevágjunk. Első körben vállalom a vokális dolgokat, és Malk, mutasd meg, hogy mennyire király gitáros vagy! A Soul Kitchen-ben Te is, Bobby, hasznosíthatod magad a szintivel.
Sokat játszottunk The Doors számokat, mert mind a négyünknek közel állt a szívéhez, így viszonylag magabiztosan álltam neki. Frank beszámolt, és egyelőre gitár nélkül állt a mikrofonhoz, de fél szemét folyton rajtam tartotta. Olyan tisztasággal és hitelességgel énekelt alánk a csöppet sem könnyűnek számító dalban, hogy szerintem végig tátott szájjal pengettem a basszust, de a többieken is észrevettem a megrökönyödött csodálatot. Ennyire képzett vokálra azért nem számítottunk. Persze ez is kicsit zavarba hozott, és csúsztak hibák a dallamba. Két refrén után leállított minket, megszeppenten vártuk a kritikát.
-Malk, miért Te vagy a legjobban megrettenve, mikor pont, hogy mi ismerjük egymást leginkább?
-Mert közülünk én nem tudok a saját hangszeremen játszani… -csúszott ki egy halk morgás formájában a dühöm saját magam ellen.
-Ha ez igaz lenne, akkor nem tartottatok volna soha egyetlen sikeres koncertet sem, és tudtommal az Ilvermorny még csak sikeres Fogszakkör-koncerteket köszönhet nektek! Teljesen természetes, hogy becsúszott hamisság, hiszen teljesen ismeretlen számotokra a hangom. Egyébként Bob is félreütött, csak ő nem roskadt magába emiatt. -látszott Franken, hogy vlójában felhúzná magát a szerencsétlenségemen, de nem mutatta ki, és direkt türelmes maradt. -Na, még egyszer.
Még kétszer előróbáltuk ugyanazt a számot, de egyszerűen nem tudtam betelni Frank vérprofi énekhangjával. Harmadszorra már átadta a mikrofont, és ő vette fel a gitárt. Közösen, összehangolt gitárokkal alighanem sikerült hibátlanul végigvinnem. A negyedik körből azonban teljesen kivonta magát, és elénk állt, hogy egyszerre figyelhesse, mit művelünk.
-Látjátok, tudjátok Ti ezt! -méltatta a művünket. Ez teljesen korrektül sikerült, kivéve azt az egy félrenyúlást, de lehet, hogy csak én hallottam. -fogalmam sincs, hogy mikor történhetett ez, de a büszkeség jóleső melegségként uralkodott el bennem, és halványan elmosolyodtam.
-Szándékosan választottam ezt a számot. -folytatta. - A kotta állapotából ítélve sokat játsszátok ezt a dalt. És Malk, azt akartam még mondani, hogy a nagy bandák tagjainak azért megy több minden egyszerre, mert a könyökükön jönnek ki a saját számaik! Gondolj bele, ha a saját slágereidet kellene tíz vagy húsz éven keresztül az összes fellépésen muszájból eljátszani! Ennyi idő után nyilván nem kell már annyira odafigyelnie, hogy mit csinál a hangszereivel, reflexszerű az egész. Ilyen emberekhez mértétek magatokat, aminek még egyelőre nincs itt az ideje. De ha kellő mércével ítélitek meg magatokat, akkor szépen fogtok felfelé ívelni, és ne szégyelljétek magatokat olyan miatt, ami miatt totál nem kellene. És nem véletlenül fordulnak elő kis hibák, hiszen annyiféle előadót próbáltok ki, és olyan széles skálán mozogtok, hogy az ritkaság… Minden elismerésem!
Megilletődötten bólogattunk.
-Van még kedvetek eljátszani valamiket?
Nem volt kérdéses, hogy igen. Még további egy órát töltöttünk mindenféle stílus és előadó között váltogatva, és közben Frank fokozatosan rákényszerített az önállóságra, de fel sem tűnt az ezzel járó nyomás. Lenyűgöző volt látni a férfi kirobbanó, példaértékű energiáját, amivel egy egyébként is végigdolgozott napja után beállt közénk, és ugyanolyan lelkesedéssel adta át magát a zenének, ahogy mi szoktuk a legjobb hangulatú privát kis próbáinkon. Megértettük egymást puszta mozdulatokból, egy-egy elpendített hangból, egy rövid eldobolt dallamból. Jópár alkalommal röhögésben törtünk ki valamin, és a végére úgy éreztük, mintha időtlen idők óta együtt zenéltünk volna.